Kevesen tudják, milyen érzés az amikor az ember szeme előtt hirtelen megelevenednek a fények, az árnyékok, a formák, a színek. Ezek együtt összeállnak valami élő egésszé... a fotós pedig újra és újra rácsodálkozik és csodálatának az exponáló fényképezőgép ad hangot.

Kiállításokat csinálunk, és próbálunk minél több embert, barátot, ismerőst bevonni ebbe a világba. Szeretnénk, ha nekik is megborsózna a hátuk a csodálkozástól, mint nekünk amikor lenyomtuk a gombot. Szeretnénk, ha nekik is akkora élmény lenne és akkora örömet okozna mint nekünk. Hiszen ez a világ nem csak a mi világunk, hanem mindenkié, aki képes megtalálni hozzá az átjárót. Egy kiállításon az emberek többsége érzi, hogy egy ismeretlen világ hívogatja, de megrémül az újtól, a szokatlantól, attól, hogy valakin belül kezd járni, így inkább gyorsan menekülni kezd: Megkérdezi hol készültek a képek, mit ábrázolnak...stb

Nem, nem feltétlen az a lényeg, mit látunk a képen! Hagyjuk csak, hogy hasson ránk! Ne féljünk az ismeretlentől! Legyünk inkább kicsit magányosak, és koncentráljunk inkább a képre úgy, ahogy a fotós koncentrált arra a valamire amit lefotózott. Ez a valami több mint a mi a képen van. Ez valami plusz. Ez az a plusz ami egyszer csak megnyílik és magával ragad. Ez az a pillanat amikor a néző bejutott a kiállításra. Tévedés ne essék, a látogató ilyenkor nem azt látja amit a fotós látott, mikor megnyomta a gombot, de átcsúszik ugyanabba a világba amelyben akkor a fotós volt.

Ez az a közös pont, ahol találkozhat a fotós és a látogató... de már nem fotósként és nem látogatóként, hanem a közös élményben összeforrt, csodálattal a világra tekintő emberként.